Elf rengeteg

Az erdő sűrű mélyén,

Harmatos reggel keltén,

A természet titokzatos leplén,

Sötét lélek szövi gonosz tervét.

Hosszú fekete köpönyegben,

Oson a békés korai csendben.

Ostobán hisz nem gondol bele,

Mi is vár rá a Szent ligetben.

De terve nem lehet lefedve,

Könnyű léptek, hegyes fülek,

Követik őt ügyesen settenkedve.

A területen bentebb érve,

Tudja már a gonosz,

Hogy rossz az érzet.

Hirtelen kardját rántja,

De karját már az ostya bántja.

Letöri a vesszőt,

S futni támad kedve,

Mert tudja ő is,

Milyen éles a levélpenge.

Útját állják különös alakok,

Vékonyak bár elég nagyok.

Torkához nyomják különös fegyverük,

Erre az idegen rettegve elterül.

Kilép közülük a legnagyobb,

S ajkát hagyja el e monológ.

„Távozz innen te kegyetlen

Életed meghagyjuk most az egyszer,

Történeted vidd hírül,

Senki nem léphet

A Szent ligetbe tudtunk nélkül.”

Írta: Hajnal Zoltán