Egy nehéz nap éjszakája, avagy „Jónást várják a halban…”

Mindig nagy igyekezettel és várakozással készülök a debreceni kirándulásokra. Egyrészt, mert ott remek élményekkel gazdagodtam, másrészt, mert kedvelem azokat az embereket, akikkel remélhetőleg találkozni fogok, most éppen a TVA II. felvonásán. Tudjátok az a kis szelete a fiataloknak, akik szeretik ezt a szórakozást (szerepjáték), bizony nagyon jó fejek lehetnek az egyéni beütések ellenére. Mikor magánemberként sikerül beszélgetnünk, úgy értem, hogy nem szerepjátékosként, akkor derül ki, hogy ki-kicsoda valójában…

Na persze, most nem is erről szól ez a történet, hanem mint a cím is mutatja egészen másról.

Sajna nem teljes létszámban, de azért 2 autóval és 8 emberrel felkerekedtünk, hogy jól érezzük magunkat a Távoli Világok Arcai rendezvényen, de a nap átlaga sajna az először a kellemetlen, senkinek nem kívánom, majd utólag, a jó sztoriként mesélhető vidám kategóriába sorolható.   

Indulás!

Zökkenőmentesen és már-már hátborzongatóan könnyedén ment, hiszen szinte mindenki időben megjelent, sőt nem kellett rohannunk sem. Meg kell említenem, hogy új tagunk SOMA (a történet későbbi Jónása), akit mindenki AMOS-ként ismerhet a táborból első útjára készült velünk! Én nagyon szerettem volna, ha ez neki egy meghatározó élmény lenne… az is lett, csak nem egészen úgy, ahogyan gondoltam...

Az oda út.

Tankoltunk, pályamatricát vettünk, pisi, valakinek cigi, ami ilyenkor kell.

A szokásos, fotózgatás, megálló a pálya egyik pihenőjénél, izgatottság, hogy vajon milyen lesz, és sztorik minden mennyiségben. Ezek azok a pontok, amikor a már százszor elmesélt sztorikat százegyedszer is átélünk, mert olyan jó emlékezni. Ilyenkor tartjuk életben magunkban a szerepjáték igazán felemelő pillanatait. Na meg ekkor születnek a legendák is, valljuk meg őszintén.

Megérkeztünk. Ez még nem lenne nagy szám, de, hogy nem tévedtünk el…

az viszont az! Mi tudjuk, hogy bárhová megyünk plusz félóra valószínűleg kelleni fog, hiszen mindig elszúrunk valamit, vagy közbejön egy ismeretlen útszakasz, esetleg összekapnak a navigátorok, na és a sofőrök, sincsenek általában a helyzet magaslatán.

Megérkeztünk!

Mesébe illő megérkezésünk tökéletes pillanatába egyből a debreceni valóság rázta meg. Még ki sem szálltunk rendesen a kocsiból, mikor csapatunkat, máris lelejmolta egy járókelő a suli előtt!

Mire észbe kaptam a tapasztalanok ellátták cigivel tűzze, jó hogy pénz nem adtak neki…persze cserébe semmi köszönöm, vagy valami hasonló.

Ez volt az első jel! Végül ügyet sem vetettünk rá, hanem fotózkodtunk, amit fontosnak tartok, mert dokumentáljuk az élményeket, és összetartó ereje is lehet.

Alig léptünk be a rendezvény kapuin, egy szépnek nem mondható, de legalább mogorva, kötelesség tudattól és szigorúságtól teljes portáshölgy mondta el lényegében a helyi törvényeket, mint önjelölt serif… Ez volt az második jel! Én tudom, hogy a luminások, bizony megfelelő szigort kapnak tőlem egy ilyen rendezvényen, Ő nem tudhatta, de hogy esély sem jut arra, hogy bizonyítsák nem annyira primitívek, mint amilyennek adott esetben látszanak… Bizony nem dobják el a csikket bárhol, és szót fogadnak becsülettel, ha arra van szükség. Látszólag sikerült meggyőzni arról, hogy nem tüntetni, nem szurkolni jöttünk, hanem jól érezni magunkat, de nem hinném, hogy elhitte…

A rendezvény.

Kedvesen fogadtak minket a szervezők, a Mentálcsavar Egyesület tagjai és vezetői. Kabát le és elő az ismerősökkel, akikkel, vagy nyár óta, vagy a november asztali torna óta nem találkoztunk. Sajna elég kevesen voltak akkor mikor megérkeztünk, de hozzá kell tenni, hogy a társaság nagy része kártyázott (kártyás szerepjáték) az ebédlőben, a másik fele pedig a M.A.G.U.S. versenyen szórakozott. Hmmm… Zsúfoltnak nem mondható, kissé talán vérszegény volt az első pár óránk, de mi beszélgettünk mindenkivel, aki csak hozzánk csapódott. Azt tudni kell, hogy egymás között bármikor és bárhol remekül tudjuk érezni magunkat. A nap vitathatatlan csúcspontja a haditorna bemutató volt, ahol összegyűlt a rendezvény minden résztvevője. Gartula a bemutatóért!

Később elindultunk felfalni, szánkkal a pláza finomságait, szemünkkel a pláza szépségeit…beszélgettünk, röhögtünk, ahogy ilyekor szokott. Láttunk szép pláza cicákat és menő pláza boyokat, én meg hálát adok az Égnek, hogy a csapatban nincs ilyen egy sem! Na a parkolás azért itt sem ment könnyen…  Ugye emlékeztek…

Jóllakottan tértünk vissza a TVA-ra, de szemlátomást a távol töltött idő alatt sem rohanta meg a tömeg az iskola auláját. Sajnos… Már órák óta szóba került, hogy látogassunk el egy BARBÁR nevezetű vendéglátóegységbe, ahová bizony szerepjátékosok is járnak. Na az jó lehet! – gondoltuk, e közben már közeledett az állítólagos maszkabál kezdete, amire mindenképpen méltó módon szerettünk volna felöltözni. Irány a kocsi, csomagok ki, terem teres, átöltöz! Elhangoztak a parancsszavak és cselekedtünk. Kaptunk egy termet, ahová, csak MI bepakolhatjuk a cuccunkat és átöltözhetünk! Közben ért minket az ismeretség a délutános portással. A fickó kedvesebb volt, mint a hölgy délelőtt, de sajna nem nagyon tudott minket hová tenni…Nem hinném, hogy fel volt készítve, hogy ez egy Fantasy, Anime, Szerepjátékos rendezvény, mert mikor kezdtünk átöltözni, még visszajött, hogy azt mondja: „Ugye nem támadják meg az iskolát…?”

Ez volt az harmadik jel! Nem is tudom, itt már kezdtem furán érezni magam, hogy mi a baj a fejükkel, hogy ennyire unszimpatikusak vagyunk.

Cserébe a portás bezárt minket abba szárnyba, ahol öltöztünk, így egy ideig nem juthattunk ki a maszkabálra. A dolog megoldódott, de jött a következő bonyodalom. Lassan, de biztosan rájöttünk, hogy itt nincs is maszkabál, ésa szervezők sem erre számítottak…nem volt nagy érdeklődés a kosztümös móka iránt. Peti, a kovácsunk, még be is nevezte a csapatot a meghirdetett jelmezversenyre, amit minden valószínűséggel meg is nyer volna a csapat, hiszen rajtunk kívül csak 2-3 fő induló volt. Na nesze neked SOMA, gondoltam, elhoztunk, készültél, és nincs kinek megmutatni…az az érdeklődő még akadt is, aki megkérdezte a srácoktól, hogy mégis mi kik vagyunk, és minek öltöztünk be? Na most erre mit mondjon az ember egy TVA-n? Kicsit feszélyezve éreztük magunkat, hiszen az esti koncertekre egyre gyűltek a közép és fősulis diákok, akik nem értették, hogy hol vannak, mint ahogyan mi sem…

Persze jöhetett volna a "BÉ" terv a BARBÁR, de közben nekem sok-sok dolgot át kellett beszélnem a közben fáradó szervezőkkel, egy nem túl ideális (fülsiketítő környezetben), így a csapat is maradt. A koncertek jók voltak, de a hangerő? Ez mindig ilyen nagy? Látszik, hogy nem járok koncertekre mi…? Mikor én végeztem a tárgyalásokkal, akkora a kókadó csapatnak megadtam a megváltást, vissza lehet öltözni, már ha bemehetünk a csak a MI részünkre biztosított terembe, ahol ruháink, cuccaink meg mindenünk tartózkodott és közben egy Vampire Live vette kezdetét. Ez nem jött ki túl jól, mert mis sem örültünk a meglepetésnek, nem recézem miért, meg a vámpíros társaság sem nekünk, hogy megakasztjuk a játékukat. Átöltözés, kicuccolás. Arra lettem figyelmes, hogy a csapatot megviselte a nap, mert elkezdtek morogni, hogy mennének már haza, hogy messze van még az ágy, vár a barátnő, stb… Némi csapaton belüli vita után nem volt mit tenni elköszöntünk, bár jó néhány emberrel már megint elmaradt az egyeztetés.

Hogy jut haza SOMA?

Na ez jó kérdésnek tűnt hiszen, így már nem és még nem tudott hazajutni!

Ez volt az negyedik jel! Hosszas telefonálgatás után megoldódott a dolog, hiszen nálunk volt elég hely, az elszállásoláshoz. Ekkor már SOMA mondogatta, hogy nem igazán dobta fel a napunkat az Ő itt léte, ami nem igaz, mert a csapat már a táborban is nagyon megkedvelte pláne itt! Azonnal betud illeszkedni, és nagyon beillik színes egyénisége a csapatba!

A hazaút!

Elindultunk! Rossz felé! Ennek az ára, több mint fél óra éjszakai kocsikázás Debrecenben keresztül-kasul. Mindegy volt nekünk, hogy külváros, vagy centrum, esetleg TESCO parkoló mindenhol eltévedtünk! A jelek sűrűsödtek!

Nagy nehezen kiértünk az autópályára, ahol néhány km megtétele után Peti jelezte, hogy sajna ráz a kocsi, sőt nem fut egyenesen. Valami baj van! 

Meg kell állni! Félre is álltunk, és kiderült, hogy itt gond lesz, méghozzá a kerékösszetartással! Mi, nem tudjuk itt megszerelni, így kétséges, a haza jutásunk. Továbbmentünk. 80-as sebességet tartva óvatosan robogtunk a pályán, mígnem az egyik pihenőnél egy rendőrautó szemet vetett „Marcsira” (ez a Peti tulajdonában lévő luminás autó nem hivatalos neve). Mondta is Piterünk, hogy „Figyeld meg, lekapcsolnak minket!” Úgy is lett! A következő pihenőnél levillogtak bennünket. Igazoltatás, személyik, jogsik, csomagtartó vizsgálat, stb..

Jó negyed óráig rostokoltunk a pihenőben, mikor tovább indultunk, várva, hogy a kocsi mikor adja meg magát. Szegény SOMA, gondoltam magamban, miért most jött velünk? A Másik autó persze gond nélkül haladt az útján. Szerencsére!

Nem sokat mehettünk, mert a egyre súlyosbodott a helyzet, így egy közeli benzinkúton ismét a kocsi vizsgálatába kezdtünk! Láttatok már olyan benzinkutat, ahol nincs zseblámpa, venni sem lehet, és nem is segít senki? Na pedig van ilyen! Most már biztos a baj csak az nem, hogy mikor ér el bennünket! Indulás! Azt szokták mondani, hogy a haldokló mielőtt elérné élete végét, jön egy időszak, amikor kivirágzik újra és reményt ad mindenkinek, így volt ez „Marcsival” is. Az egyenes pályán eleinte gond nélkül haladtunk, később nagy figyelemmel, végül a hatvani lehajtó nagy kanyarja tette be a kaput! A z autó megállt, nagy szerencsénkre a Hatvan táblánál! Huh! Ez az, amikor tudod, hogy az autónak lelke van, mert elhozott addig, amíg csak tudott! Most már nem vagyunk nagy bajban! Gondoltuk! Majd lesz valahogy! A bajból Peti anyukája húzott ki minket szó szerint. Vontató kötél nem volt nálunk, de ott volt a TESCO mellettünk, így legalább lehetett venni, jó drágán! Mielőtt bevontattunk volna a kocsit Petiék hatvani házához, azelőtt SOMA feltette a kérdést: „Peti egyedül jön a másik autóban?” Rövid kupaktanács után beültem én is a vontatott kocsiba, hogy ne unatkozzunk! Nem mentünk a kertek alatt, hiszen egyenesen is átmehettünk Hatvanon, ahol rendőrök lesnek minden szórakozó fiatalt. A főtéren hajtottunk keresztül, mikor a 2. rendőrautó lett figyelmes a vontatásra. Peti ezt az igazoltatást is megjósolta! Úgy is lett! Levillogtak, még majdnem be is előztek minket, mint a filmekben. Kocsiból ki! Személyik, jogsik, csomagtartó ellenőrzés…ment már rutinosan. Ekkor lett teljesen tele a hócipőm a nappal. Úgy éreztem magam, mint valami bűnöző. Nem mondom, nem vagyunk elsőre valószínűleg mindenkinek szimpatikusak, főleg így fél kettő tájékán, de aki ad egy esélyt a csapatnak az tudja, hogy jóember mind. Mindegy. A zsernyákok unatkoztak, 5000 forinttal megbüntettek minket, mert ketten utaztunk a vontatott járműben, számlát nem akartak adni a büntetésről, csak egy fura csekket, amit nem tudtunk értelmezni. Valószínű zsebre ment az egész! Na innen, már csak Petiékig kellet eljutnunk, majd az altatóból felébredt anyukával Jászfényszarura és Jászberénybe. Végre otthon!

„Jónást várják a halban…”      

Bizonyára mindenki ismeri azt a bibliai történetet, mikor a hajósok kidobják Jónást a tengerbe, a cet pedig bekapja, mert neki tulajdonítják a hajó viharos útját. Azóta is létezik ez a legenda, és hisznek is benne a hajósok!

Nekünk is lett egy Jónásunk, aki viszont önként vállalta ezt a szerepet! Jelen esetben a véletlenek összessége úgy jött össze, hogy pórul jártunk!

A nap teljes mérlege, hogy szörnyű volt, de jól éreztük magunkat egymás közt. Mint mindig! Azt viszont jó tudni, hogy összetartunk, akkor is ha baj van!

Jónás, azaz SOMA jelentem, jó aludt, jól tartottuk, és másnap hazautazott! Remélem, hogy nem utoljára láttuk, kiránduláson.

Na, így születnek a legendák…

Agnus atya