Vércseppek

Hangulatkeltő novella az V. Lumina Cornu Asztali Torna

2009. 04. 04.-es MAGUS versenyhez

Futott, ahogy csak a lába bírta. Nem látta őket, de biztos volt benne, hogy ha kiér a göcsörtös törzsű fák takarásából, ők majd észreveszik. Más módon azonban nem érhette el a sziklákat. Ág reccsent a talpa alatt, valami az arcába csapott. Eszét vesztve gázolt bele a rét vöröses árnyalatú, betegesen satnya füvébe. Majdnem feslett saruja fűcsomókat taposott szét, majd egy hernyót küldött Tharr poklára. Nem törődött a zajokkal, a lélegzetét sem fogta vissza már, zihálva szedte a lábait. Kezei ütemesen suhogtak a teste mellett, tekintetét maga elé, a rét talajára szegezte; ha gödörbe lép és elesik, biztosan vége lesz. Akkorákat lépett, mit lépett, ugrott, amekkorákat csak bírt. Még tíz lépés. Léptei elől egy fürge gyík suhant tova. Legszívesebben megállt volna elkapni, hiszen errefelé minden ehető falat számít, és ki tudja, mikor lesz még egy ilyen alkalom, ám a nyílt terepen nem merte megkockáztatni. Még öt. Valami megvágta a lábát, csak most érezte, ahogy az izzadtsága csípni kezdte. Többször is. A fű sápadt levelei itt kardként meredeztek, de ő rendre közéjük taposott. Azon sem csodálkozott volna, ha a fű is meg akarta volna enni, amennyi furcsaságot, beteges degeneráltságot látott már eddig, ez fel sem tűnt volna neki. Pedig még nincs egy napja, hogy elhagyta az erődtemplomot. Még kettő… Most már a köveket is megszemlélte, a hatalmas darabokat, melyek csak úgy kinőttek egykor a földből, hogy a sziklát szegélyezzék. Ha volt is neve a helynek, nem tudta, de nem is számított. Errefelé nincs kinek elmesélni, hogy merre járt az ember, vagy merre menjen tovább.

Elérte. Szinte nekivágódott a rücskös, vörös erekkel díszített felületnek. Alig haladt ötven lépést, mégis megkönnyebbült, maga mögött tudhatta az erdő és a sziklák közötti nyílt, fűvel is alig fedett terepet. Behúzódott azért még két tömb közé egy vágatba, és onnan nézett csak vissza. A magasban ragadozó madarakat látott, csak azok lehettek, lassú köröket írtak le, ahogy óvatlan áldozataikat várták. El sem tudta képzelni, milyen ragadozók leshetnek még prédára ezen a vidéken, ám amit eddig látott, kétségtelenné tette számára, hogy nem csak az apró rágcsálók vannak veszélyben. Végighordozta fáradt tekintetét a kemény szálú, apró füvön, a fájdalmas görcsökkel csavart ágú bokrokon, a sápadt színű, vöröses, sófoltokkal tarkított talajon. Egészségtelen, magából kifordult, őrült vidék. Nem voltak kétségei, hogy soká tart még, amíg szabadulhat. Kevesebb, mint egy napja sikerült megszöknie, és ha átjut a hegyen, akkor is legalább két hétre becsülte, amíg eléggé eltávolodhat erről a helyről. De nem csak addig kell majd kitartania. Behunyta szemeit, mélyet lélegzett. Érezte a nap hevítette mező illatát, a szél friss érintését.

A morgás hátulról érkezett. Ijedten mozdult, és fáradt esetlenségét meghazudtolva ugrott félre a lecsapó kígyó elől. Az ezüstösen csillanó pikkelyek közül sárgán izzó szem meredt rá, látta, ahogyan a felé kapó kígyó ujjnyi méregfogai a levegőbe marnak. El a sziklától! Megfordult, és futásnak eredt, ezúttal visszafelé. Most már a terep nyíltságával sem törődhetett, a sziklák között volt a veszedelem. Hatalmas erő taszította meg, orra esett. Kezével épp csak, hogy tompítani tudta az esést, alkarjába hegyes fűszálak martak. Kelt volna fel, de a vállát mázsás súly nyomta le. Újabb morgást hallott, orrát állati bűz csapta meg, arca mellé karmos oroszlánmancs ereszkedett puhán, hangtalanul.

A szeme sarkából tekintett csak fel, és még látta a tekergőző kígyófejet, amint lecsap, és az oldalába mar. A fájdalomtól új erőre kapva próbált meg oldalt gördülni, tán kiáltott is közben, de a vállára nehezedő súly a porba szegezte. Valami roppant is, ahogy erőlködött. Aztán nedves, meleg leheletet érzett a tarkóján, és hegyes fogú állkapocs zárult össze rajta. A csigolyái roppanva törtek szilánkokra a hatalmas oroszlán harapásától. Többé nem mozdult. Az ezüstös bundájú, bikaméretű állat lelépett áldozatáról. A kiméra sziszegve, morogva emelte három fejét Tharr ege felé, majd hozzálátott. A bak harapott a meleg húsba először. Álláról vércsepp hullott a hegyes fűszálakra.

* * *

A szél vörös port kavart a távolban. Éppen ott, ahol a sorfal állt. A katonák innen nézve mozdulatlanul tartották fegyvereiket, a sorok nyílegyenesen osztották őket kisebb alakzatokra. Egy behemót, még ilyen messziről is óriási termetű harcos kezében, hosszú rúdon fakó lobogót cibált a szél. Halvány, lilásvöröses színe nem, de még a rajta szárnyaló galamb is alig látszott. Heras Erchal, Daychín Braddus templomerődjének rangidős főpapja, a bakszarv szekta helyi elöljárója elégedetten forgatta ujján a gyűrűket. Lám, a kígyónyelvűek légiójának újabb százada indul hamarosan útnak, pontosan a Tachryss klán boszorkányhadurának akarata szerint. Legalább nem zavarják az erődtemplom összképét. Heras elgondolkodva nézte a légiósok sorait, látványuk rendre összezavarta. Egytől-egyig degenerált, megtört, káosz fertőzte emberek, orkok, káosszal átitatott szerzetek voltak. Akárkiből nem válhatott a sápadt légió katonája. És ha valaki méltatlanul kerül is be az újoncok közé, az öt éves kiképzés végén Daychín vidéke maga rostálja ki a kígyónyelvűek közül. Mégis, a szálegyenes oszlopok és sorok, a katonai alakzatok a rend látszatát keltették, és ez valahogy zavarta Herast. A csatákban csak a már felbomlott alakzatokban, az irányítás nélkül egymást vadul öldöklő emberekben – és emberszerű lényekben – tudta igazán felfedezni a Háromfejű szent káoszát.

 Nem is bánta, hogy elmennek. Mert az újabb kapunyitást, újoncokat jelent. Újabb falatot ura káosz fertőzte lényeiből. És újabb legerősebbet, újabb áldozatot a Háromfejűnek. A bakszarv szekta hagyományai szerint.

Megérezte a szagot. A bűzt, melyet a mágikus szerek torzította test kipárolgásai okoztak mindenhol, amerre a rőtcsuklyás járt. A hajlott hátú, mégis magas, medve termetű férfi mozdulatlanul állt, és csuklyáját a fejébe húzva meredt a földre, ahogy azt kellett az egyház tanításai szerint. Mellkasa idegesítően lassú ütemben emelkedett és süllyedt, hatalmas erőt sejtetve.

- Megérkezett már az obsor? Kérdezte a pap szenvtelen, kemény hangon.

- Igen, shyntor. – válaszolta a szerzetes, a maga torokból jövő, mégis sziszegő hangján.

- Ne merj így szólítani, te féreg! Csattant fel Herast. – Minek képzeled magad? A rőtcsuklyás megrezzent, de nem merte – vagy csak nem akarta – felemelni tekintetét. Jobb keze a megadás és megbánás jelébe csavarodva lógott a teste mellett. Fegyverét a baljában tartotta, hátrafelé, nehogy megsértse a papokkal szembeni illemet. Heras elgondolkodott, a szerzetestől ez volt a lehető legudvariasabb, legmegfelelőbb megszólítás irányába. Igen, a minap pontosan ennek elmulasztásáért büntette meg. Nem baj. Legalább elbizonytalanodik. Aki elbizonytalanodik, fél, figyel, és éber marad. „Ne riadozz ártalmára lenni embertársaidnak, mert őszinte szívvel csak így használhatsz nekik.” – idézte fel Aruth Dyn-Dayaell, az egykori kígyópápa szavait. Szerette a Paradoxiát, a mű sok értéket rejtett számára. És a kötése is szebb volt, mint a többi könyvé az erődtemplomban.

Végignézett a megadó pózba görnyedt rőtcsuklyáson. Milyen pökhendin markolta még így is a neyrwasst, ezt az ötágú, láncszemű korbácsot. Nemrég érdemelte csak ki a fegyelmező nevű korbács használatának jogát, mégis láthatóan büszke volt erre az alantas korbácstípusra. Tharr tizenkilenc rituálkorbácsa közül szigorú szabályok szerint választottak a papok, ha fájdalmat akartak okozni. A neyrwasst alacsonyabb rangú egyházi személyek használhatták társaik megbüntetésére, és ez a rőtcsuklyás itt igencsak élen járt ebben, ha az alá rendelt gyertyalángokról, Tharr szerzeteseiről volt szó.

- Add ide! -csattant Heras, és kikapta a korbácsot a vörös köpenyes férfi karmos kezéből. – Megbüntetlek arcátlanságodért – vetette oda mintegy tájékoztatásul a pap, majd végighúzott a medvényi háton. Alantasnak érezte, hogy ezt a fegyvert használja, de hát „a törvény úgy törvény, ha időnként megszegik; ha mindig betartják, feledésbe merül”, idézte fel a Paradoxiát. Legalább ő is megbűnhődik ezáltal az iménti következetlenségéért. De mivel azzal használt egy alá rendelt szerzetesnek, annyi pontosan elég lesz.

A neyrwasst a padlóra lökve indult meg az ajtó felé. A rőtcsuklyás várt. Az iménti fájdalmat alig hallható szisszenéssel nyugtázta csupán, nem tudta eldönteni, gazdája örömét leli-e benne. Egyébként sokkal nagyobb fájdalomhoz szoktatták őt Tharr kígyókardot viselő papjai. Nem nyúlt a földön heverő korbácsért, míg a pap ki nem fordult az ajtón; elöljáró jelenlétében fegyvert ragadni súlyos sértés, és nem akar ilyen ostoba hibát elkövetni most, hogy végre felkerülhetett gyűlölt felettese helyére. Mert ő ravasz volt, nagyon ravasz. Ezért vigyáz most ő magára. És ezért lesz hamarosan egyre több és több szerzetes primora. Végre megmarkolta a fegyvert – el is határozta, hogy lesújt vele az első útjába akadó sárga köpönyegre – és az ajtó felé indult ő is. Szétrepedt köpenyének egy cafatjáról vörös csepp hullott a repedezett padlóra.

* * *

Hideg verejték kúszott végig a homlokán. Nem mert oda nyúlni, hogy letörölje, még észreveszi a mozdulatát. Tűrte hát, hogy a hideg csepp komótosan végighaladjon homloka redőin, melyeket az irányítás lehetőségének illúziójával rendezett különböző mintákba. De a cseppet Tharr keze vezethette az ő megbüntetésére, mert az kikerülve minden akadályt, egyenesen a szeme felé kúszott, hogy alattomosan elhaladjon szempillái között, és csípésével rövid időre félszeművé változtassa, éppen most! Pislogott néhányat – még azt is lassan – és lélegzet visszafojtva figyelte tovább az … izé mozgását. A lény lassú, látszólag gyanútlan léptekkel haladt a csapáson. Ügyetlenül vonszolta hat lábát, már, ahogy innen ki lehetett venni. Szinte hallotta a mellső lábak szelvényeinek percegését. Még egy kicsi… várt, a szívét a torkában érezte dobogni, egyre hangosabban, már attól félt, éppen ez árulja majd el jelenlétét. Orra már nemigen működött, a gomba, melyet szétmorzsolt búvóhelye körül, elnyomta a szagokat, minden bizonnyal az övét is.

Most! Megrántotta a kötelet, melyet eddig görcsösen szorongatott. Apró kövek, levelek, ágak záporoztak szanaszét, ahol a kötél kibújt alóluk, hogy magával húzzon egy támasztófát. A súlyos farönk mozgásba lendült, és – Ter-han megsegít! – éppen a kiszámított helyen keresztezte az ösvényt. Hangos reccsenéssel vágódott a bestia fejének, valósággal felborítva az ökör nagyságú, szőrös testet. Lábai összeakadtak, az egyik ki is tört, és az állat oldalra fordult, éppen fehér szőrű hasát mutatva a vadásznak.

Kahr elrúgta magát a talajról. Hosszú lándzsáját előre szegezve vágódott kis a levelek, gallyak, moha és növények alkotta kupac alól, hogy másfél lépés múlva keresztüldöfje a furcsa, ordító bestia testét. A lándzsa a húsba fúródott, alkarnyi vastag nyele ívbe hajlott, majd reccsenve tört ketté. A dagadó izmú férfi elhajította a haszontalanná vált fadarabot, majd közelebb lépve a vergődő teremtményhez puszta kézzel ragadta meg kapálódzó elő lábát.

A tüskék alatt markolt rá, távol tartva magától a láb végén csapkodó karmokat. Megcsavarta, feszülő izmán lüktetve dagadtak ki az erek. A páncélos rovarláb engedett, tompát reccsenve, vért spriccelve tört el.

Kahr a szeme sarkából látta a villanást, ahogy a lény bunkós végű csápja felé kap. Hihetetlen, termetét meghazudtoló gyorsasággal kapott a lendülő, ki tudja hányadik végtag felé, és sikerült elkapnia azt. Egyetlen rántással fosztotta meg tőle haldokolva vergődő gazdáját. A kígyópor nélkül nem lett volna sem ilyen erős, sem ilyen gyors. Az érzékeket is felerősítő, kígyóméregből készülő ajzószert a sámánjuk – milyen fellengzős elnevezés egy ilyen vén, bódítószerektől elszínezett szemű bolondnak – készítette. Sokat köszönhetett neki, igaz, ő e nélkül is legyőzné ezt a valamit. Csak így biztosabb. Még az utána következő fejfájást is megéri.

A bestia rúgott még párat ép lábaival, megmaradt csápja eszeveszetten kapálózott, és patkányszerű, szelvényes farka is sebesen tekergőzött. Majd megnyugodott. Szuszogott még párat, és azután nem mozdult többé. A vadász elégedett, ám fáradt mosollyal lépett a fejéhez. Előkapta kését, és beleszúrta a lény hatalmas, gyermekfejnyi szemébe. A tükröződő, fekete, szögletes lapocskákból megannyi szögben nézett vissza magára. A szem puhán, mégis erős anyagként repedt a kés nyomán. A férfi belenyúlt az általa vágott résbe, majd alkarnyi, rózsaszínes húsköteget rángatott ki a szemrésen. Mohón kezdte befalni; az állat legértékesebb része, és egyike azoknak, ami nem mérgező. A többin majd megosztoznak a társai. Neki mindenképpen túl kell élnie, hiszen ő a legjobb vadászuk. És ha nem tetszik nekik, akkor se mernek szólni. Mikor végzett a csöpögő, nyers lakomával, megkerülte a csapáson fekvő lényt, és szelvényezett patkányfarkát megragadva vonszolni kezdte, be a göcsörtös fák közé. Az ösvény fölött lassan abbahagyta lengését a súlyos farönk. Még így is nehéz volt, el kellett vinnie innen, mielőtt izmait elhagyja a kígyópor ereje. Csak húzta a mázsás lényt, bokrokat gázolva le, fákat kerülgetve. Észre sem vette, ahogy fehér bundából kiálló lándzsanyélen a vörös patak elapad, s egyre ritkábban csöppen le egy-egy sápadt rubincsepp az összetaposott levelekre.

2009. 02. Magyar Gergely